Mindennek ára van...

"…mindannyian mondtunk már zokogva ilyesmit: "nem éri meg, hogy ennyit szenvedjek ezért a szerelemért." Szenvedünk, mert úgy érezzük, hogy többet adunk, mint amennyit kapunk. Szenvedünk, mert nem ismerik fel a szeretetünk súlyát. Szenvedünk, mert nem tudjuk a másikkal elfogadtatni a szabályainkat. Mindig találunk valamit, ami miatt szenvedhetünk, holott valójában nincs okunk a szenvedni: mert a szeretetben rejlik a növekedésünk magva."

Ömlengés

Fogalmam nincs mi kerekedik ki ebből a bejegyzésnből mire a végére értem, csak írom a dolgokat, ahogy eszembe jutnak...
Nos, kezdjük ott hogy megismerkedtem valakivel akire egyáltalán nem számítottam... mint utólag kiderült, régóta nézegettük egymást...
De hogy a dolog ne legyen zökkenőmentes...első emberi találkozásunk június 1-én volt esedékes, másnap újra, akkor már egy buliban: "Te voltál a legszebb születésnapi ajándékom tegnap"...pofáraesés, de mentségemre szóljon hogy hivatalosan nem tudhattam hogy akkor volt a születésnapja.
Meghozott egy döntést, kilép az előző kapcsolatából, amivel kapcsolatban én saját magam elszámítottam...bevallom azt hittem ez a kapcsolat pár hónapos történet, de mint kiderült ez egy hat éves élettársi kapcsolat volt...
Az elmúlt napokban egyre inkább érzem úgy, hogy nem lett volna jogom ehhez... akkor persze diadalittasan csak a saját boldogságomra tudtam gondolni, hisz akárhányszor szembenézek a ténnyel, boldog vagyok mellette.
Aztán persze előjöttek az apróságok, amik két ember társas kapcsolatát próbára teszik:
1, félreértés miatt be lettem sorolva a kedves ismerős kategóriába: "Kedves ismerős az az, akivel összejárunk szexelni, de nem ismerik a többiek..." - ezt sajnos az én büszkeségem nem tudta lenyelni, de megbeszéltüka történeteket.
2, most értettem meg János "imserkedési-fázis" tézisét: nem ugyan oda soroljuk a másikat az életünkbe, de ez az én hibám, talán igaza volt akkor, amikor ezt mondta:
3, "...talán elsiettük a dolgokat, ezen mostanában nagyon sokat gondolkodom..."

Én akkor is elmondtam neki, hogy mellette vagyok, ha akarja, és megértem őt is. Olvastam a régebbi bejegyzéseimből, megmutattam neki, hogy teljesen rendben van, ha egy ember valami vége után fájdalmat érez, mert vége. Hisz ez a fájdalom bizonyítja be, hogy megérte a dolog, hogy volt értelme. Ha nem fájna, akkor nem volt igaz.

Tegnap este nem volt nála a telefonja, így nem tudtam elérni, persze én az egészről semmit nem tudtam, csak próbálkoztam, és próbálkoztam... majd félni kezdtem...félni attól hogy baja esett, de kimondatlanul is...félni attól hogy elveszítem...

Még most is lehangolt vagyok, de leginkább már magam miatt... azért mert még mindig türelmetlen vagyok, nem tudom hogy a dolgok történjenek csak úgy, ahogy történniük kell...

Én úgy érzem beleadtam mindent az elmúlt időszakba, amit tudtam...de egyre csak ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg bennem: " Boldog vagy mellettem? "

Who is miserable...

Grace Adler: Admit it. You're happiest when I'm miserable. I mean, come on. Isn't that our thing? Because then you don't have to look at how miserable you are.
Will Truman: Shut up, Grace!
Grace Adler: But I am not gonna be miserable for you. I am gonna try to be happy, and if you can't deal with that, then you are even more pathetic than I thought!
Will Truman: Get out of here.
Grace Adler: Go to hell!
Will Truman: I want you out of here in two weeks! You don't live here anymore.

Egy kis olvasmány

Nekem tetszett:

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között.
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel
és a társaság a biztonsággal.
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó.
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével.
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd ,
mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a
napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveld hát saját kertecskédet,
magad ékesítsd fel a lelked,
ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked.
És tanuld meg, hogy valóban nagyon sokat kibírsz.
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.

Schoffstall

You Are Most Like Carrie!

You're quirky, flirty, and every guy's perfect first date. But can the guy in question live up to your romantic ideal? It's tough for you to find the right match - you're more than a little picky. Never fear... You've got a great group of friends and a great closet of clothes, no matter what! Romantic prediction: You'll fall for someone this year... Totally different from any guy you've dated.

Which Sex and the City Vixen Are You?

Comment for comment

manka said...

kb nyilvántartod, hogy hányan írnak magukban ilyen sorokat miattad? csókollak

2:08 AM

Aki miattam írna ilyen sorokat, az kérem jelezzen... :)

Újra itt...újra veled...

„Lelki társ- Két kis szavacska. És egy nagy gondolat. Azt jelenti; hinni abban, hogy valahol valaki aki őrzi a kulcsot a szívünkhöz és álmaink házához. Csak az a dolgunk, hogy megtaláljuk. Hol van hát ez az ember? És ha szeretünk valakit, de nem működik a dolog, akkor az azt jelenti, hogy az illető nem a lelki társunk?”

Fura, újra itt... Ahol véget ért... Azt hittem újra útnak indulok, de úgy érzem nem lehet. Nem merem megtenni.
Egyszer elvesztettelek, még egyszer nem foglak.
Boldogságom ára a boldogtalanság? Furcsa helyzet...
Rá kellett ébrednem, hogy akármennyire is próbáltam elhitetni magammal, nem felejtettem...
Nem felejtettem el a nevetésed, a mosolyod, a "sértett" pillantásaid, az éjszakákat amiket együtt töltöttünk, a pihegésed szex után, vagy a szuszogásod, amikor alszol.
Semmi nem változott... ugyanúgy húzod magadra a takarót, ugyanúgy húzod magadra a takarót, és én ugyanúgy nézem most is, ahogy alszol.
Elmélkedtem egy kérdésen: ki hagyta ott a másikat kettőnk közül? Diadalmasan feleltem mostanában, hogy én mondtam ki, hogy ennyi, nincs tovább; te pedig csak annyit, hogy ha tényleg így gondolom...
Miért foglalkoztatott ez a kérdés? Hogy meggyőzzem magam, hogy a csatát én nyertem? Ennyire elvakult lettem volna? Hisz ez nem is csata! De ha az is volna, hogyan is gondolhattam, hogy győztesen kerültem ki belőle? Hogyan is kerülhetne ki ebből bármelyikünk is győztesen? Mindkét fél veszít egy elválással...
Csak ezt félünk beismerni. Mert ha ezt elismerjük, akkor azt is aláírjuk, hogy sebezhetőek vagyunk, hogy gyengék vagyunk, mert még a saját érzéseink is legyűrnek. Ezt pedig nem tehetjük...
De ki mondta, hogy nem? Miért van a, hogy erősnek kell látszanunk? Akár egy kőszikla...
Én nem akarok kőszikla lenni...élni akarok...érezni akarok...veled akarok lenni!
Visszaforgatnám az időt, ha tehetném, de nem adatott számomra ekkora hatalom...
Nem adatott efféle hatalom egyikünknek sem...
Talán okkal? Talán az az oka, hogy megszakadna a szívünk, ha ismernén a választ a kérdésünkre: Mi lett volna, ha... ?

„Talán nincsenek megfelelő pillanatok, megfelelő pasik, megfelelő válaszok. Talán csak ezt kell mondanod, ami a szívedet nyomja.”