Ömlengés

Fogalmam nincs mi kerekedik ki ebből a bejegyzésnből mire a végére értem, csak írom a dolgokat, ahogy eszembe jutnak...
Nos, kezdjük ott hogy megismerkedtem valakivel akire egyáltalán nem számítottam... mint utólag kiderült, régóta nézegettük egymást...
De hogy a dolog ne legyen zökkenőmentes...első emberi találkozásunk június 1-én volt esedékes, másnap újra, akkor már egy buliban: "Te voltál a legszebb születésnapi ajándékom tegnap"...pofáraesés, de mentségemre szóljon hogy hivatalosan nem tudhattam hogy akkor volt a születésnapja.
Meghozott egy döntést, kilép az előző kapcsolatából, amivel kapcsolatban én saját magam elszámítottam...bevallom azt hittem ez a kapcsolat pár hónapos történet, de mint kiderült ez egy hat éves élettársi kapcsolat volt...
Az elmúlt napokban egyre inkább érzem úgy, hogy nem lett volna jogom ehhez... akkor persze diadalittasan csak a saját boldogságomra tudtam gondolni, hisz akárhányszor szembenézek a ténnyel, boldog vagyok mellette.
Aztán persze előjöttek az apróságok, amik két ember társas kapcsolatát próbára teszik:
1, félreértés miatt be lettem sorolva a kedves ismerős kategóriába: "Kedves ismerős az az, akivel összejárunk szexelni, de nem ismerik a többiek..." - ezt sajnos az én büszkeségem nem tudta lenyelni, de megbeszéltüka történeteket.
2, most értettem meg János "imserkedési-fázis" tézisét: nem ugyan oda soroljuk a másikat az életünkbe, de ez az én hibám, talán igaza volt akkor, amikor ezt mondta:
3, "...talán elsiettük a dolgokat, ezen mostanában nagyon sokat gondolkodom..."

Én akkor is elmondtam neki, hogy mellette vagyok, ha akarja, és megértem őt is. Olvastam a régebbi bejegyzéseimből, megmutattam neki, hogy teljesen rendben van, ha egy ember valami vége után fájdalmat érez, mert vége. Hisz ez a fájdalom bizonyítja be, hogy megérte a dolog, hogy volt értelme. Ha nem fájna, akkor nem volt igaz.

Tegnap este nem volt nála a telefonja, így nem tudtam elérni, persze én az egészről semmit nem tudtam, csak próbálkoztam, és próbálkoztam... majd félni kezdtem...félni attól hogy baja esett, de kimondatlanul is...félni attól hogy elveszítem...

Még most is lehangolt vagyok, de leginkább már magam miatt... azért mert még mindig türelmetlen vagyok, nem tudom hogy a dolgok történjenek csak úgy, ahogy történniük kell...

Én úgy érzem beleadtam mindent az elmúlt időszakba, amit tudtam...de egyre csak ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg bennem: " Boldog vagy mellettem? "