Gondolatok egy buta vasárnap hajnalon...

Hatalmas buli, tomboló emberek, fékezhetetlen jókedv…
Kinézek a városra…
És újra az a „mocskos” érzés kerít hatalmába…
"A magány az nem az, ami körülvesz, hanem az, ami hiányzik - itt belül."

Újabb hosszú szünet után írok.
Egy szerelem után…
Életemben először úgy érzem, hogy ha ez (volt) a szerelem, akkor ez most esett meg velem.
Úgy éreztem találtam valakit. Valakit, akitől azt akartam, hogy sorsomnak alkatrésze legyen, és fordítva.
Mi dönti el, hogy két ember között mikor szakad meg a titkos láthatatlan kötelék?
Egyáltalán elszakadhat-e, ha tényleg létezik?
Vagy csak eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy az egész nem éri meg a harcot?
A harcot, amelyet önmagunkkal kell megvívnunk azért, mert valaki „betolakodik” a megszokott életünkbe, életvitelünkbe.
Mindannyian szeretethiányban szenvedünk, és egy kapcsolatot képesek vagyunk arra „használni”, hogy saját szükségleteinket elégítsük ki, Eközben pedig megfeledkezünk arról, hogy az a bizonyos másik, aki szeret minket, aki törődik velünk, akinek fontosak vagyunk…talán ő is csak egy kis szeretetre vágyik…tőlünk.
Mint már annyiszor írtam régebben, gyarló emberi mivoltunkból fakad önzőségünk. És sajnos talán ebből kifolyólag lehet, hogy olyan, hogy „önzetlen szeretet” nem is létezik?
Óriási sebeket szereztem ezzel az elválással.
Valaki, akinek még ha rövid ideig is, de az életének része vagy, egyszer csak úgy dönt, hogy még sincs rád szüksége. Nem is sejtve, hogy ezzel a tettével, nem csak a belé vetett hited ingatja meg, hanem a saját magadba vetettet is. Önérzetünk csorbul… És vajon mikor jön el az az alkalom, amikor ez már nem csak csorbulás lesz, hanem teljes egészében egy abnormális, elkorcsosodott önérzet, személyiség fogja vezérelni tetteinket?
Talán ez az elkorcsosodott személyiség vezet el odáig, hogy egy hónappal elválásunk után is, még mindig haragszok. Az elején persze rá haragudtam, miatta szorult görcsbe a gyomrom minden este, amikor egyedül voltam a lakásban. Ma pedig már magamra. Azért mert nem állhatok ki egy hegy tetejére, és ordíthatom el magam, hogy mennyire fáj, mi az amit érzek, és mik azok a szép emlékek amik még mindig görcsbe rántják a testem ha meglátom. De erősnek kell lennünk. A mai világban mindenki ezt várja el tőlünk. Nem tűnhetünk gyengének, törékenynek, esetlennek. Furcsa, elvégre is emberek vagyunk, érző lények. S ennek ez az ára…

Végül egy számomra ismeretlen ember gondolatait idézném.

Kibaszott szar
Magasról szart a kapcsolatunkra.
Úgy hiszem, számára ez olyan volt mint egy elveszett hajó, és ő ebből egy idő után érzelmileg menekülni kezdett. De ez egy csendes változás volt…
Egyszerűen nem illetem az édes kis világának édes kis képébe…

Hát persze
Amikor egy pasi soha sem (!) beszél arról hogy mi zavarja, vagy hogy mit érez, akkor hogyan várják el tőlem hogy mindent tudjak vele kapcsolatban?
Hát persze, hogy félreértettem dolgokat. Ez elkerülhetetlen.
Még csak nem is tett semmit a félreértések ellen, hogy kijavítsa őket. Általában elkerülte azt, hogy beszéljünk a dolgokról.
Olyan volt, mintha hagyta volna hogy azt higgyem amit csak hinni akarok. – őt ez már többé nem zavarja…

Egy újabb fejezet vége felé közeledve...

Egy valamit biztosan megtanultam az élvek alatt...

Ami nem müködik, azt nem kell erőltetni...
Amit pedig már csak egy ember akar, az erőltetett...
Én pedig nem akrom már raád erőltetni az akaratom, nem ragaszkodok hozzád, legalábbis nem úgy ahogy eddig...
Szerettelek, most már tudom...
És csak annyit kívánhatok, hogy légy boldog...
És köszönöm neked a közösen eltöltött időt, volt hogy megmutattad, hogy létezik az amit akarok...

Újra szabad a pálya...

Újra szabad a pálya emberek... :))
2 hete "közös megegyezéssel a felek megállapodtak... :))

Szóval, a fejlemények:
1, új albérlet március 1-től, ezúttal már egyedül...
2, egy randi este...
3, Budapest egyik legjobb pasija-szeretője bepasizott... :o
4, Úgyhogy hajrá emberek...szabad a pálya... :))

Mára ennyit, megyek aludni...

A.

Valami új...

"Lelki társ. Két kis szavacska,. És gy nagy gondolat. Azt jelenti, hinni abban, hogy van valahol valaki, aki őrzi kulcsot a szívünkhöz és álmaink házához. Csak az a dolgunk, hogy megtaláljuk. Hol van hát ez az ember? És ha szeretünk valakit, de nem müködik a dolog, akkor azt jelenti, hogy az illető nem a lelki társunk?"

Tegnap megkértem Gábort, hogy legyen otthon délután, és rakja össze a cuccaimat amik nála vannak, mert elmegyek értük. 2 napig csendben voltam, vártam, és nem keresett...amire számítottam. Mondtam hogy ez így nem megy, ha valaki szeret - ahogy azt ő állította, az két nap alatt ha gondol rám, akkkor felhívna. Mondta hogy majd megbeszéljük. Én nem akarom, ez nem megy.
Otthagyom mert szeretem, és ebben már mind a ketten csak szenvedtünk.
Amíg tisztelni nem tudja a partnerét - ez minden párkapcsolatra igaz - addig nem is lesz kapcsolata. Amíg mindent a "Majd megbeszéljük" mondattal akar elintézni, addig túl önző egy kapcsolathoz. Én pedig jobbat érdemlek...
Reggel amikor sétáltam haza a buliból nyugodt voltam, hosszú idők óta először. Az egyedüllétnek megvan ez az előnye...

Elmélkedés2

Kiegészítés: ami kimaradt, hogy Gáborral vaó veszekedésem oka az volt, hogy elment egy találkozóra...csak megjelenni...jobban nem részletezném...


Persze azzal is tisztában vagyok, hogy mindketten "hibásak" vagyunk abban, hogy ez a dolog kettőnk között idáig jutott...
Meglepő, hogy az ominózus eset után ő hívott fel, hogy felugrana, mondtam neki hogy akkor siessen mert én bulizni megyek.
Elmondta, hogy nem tudott aludni, és forgolódott. Mondta, hogy zavarja, hogy nem tudja kimutatni azt amit érez irántam, ehhez ő nincs hozzászokva, nem tudja hogyan viselkedjen egy párkapcsolatban.
Úgy volt hogy eldöntjük hogy mit akarunk, és meglátjuk mi legyen.
Bár nem tudom hogy ő hogyan döntött, mindenesetre továbbra is találkozgatunk.
2-3 napja olvasgattam a mailjeimet a munkahelyemen,és az alábbi sorokra bukantam tőle:
"...Köszönöm, szép napot. Én már túl egy értekezleten, nyűgös vagyok, de bírom, mert megérte...megéri...:-))))) ..."

Most valahogy én is így érzem: mert megérte, megéri...

Az idő majd mindent eldönt...

Elmélkedés...

Gáborral volt g kisebb incidensem múlt pénteken.

Akkor fogalmazódtak meg bennem az elábbi gondolatok, az írás megint segített kicsit: (lustaságból copy-paste)
Du. fél 3. Még mindig ébren… jár az agyam. …rajtad… magamon… kettőnkön gondolkodok.
Ilyenkor régen mindig írtam.
Küzdelmes közel 3 hónap. Ami az elején olyan könnyű és könnyed volt, az annyi vívódással járt a végén.
Az utóbbi egy hónapban egyre gyakrabban éreztem, hogy nem biztos, hogy akarok olyan valamiért küzdeni, ami nem is az enyém… Vagy legalábbis csak reméltem hogy az enyém…
Ennek az egésznek könnyedén, természetesen kellene-kellett volna menni.
Meddig kell küzdenünk valamiért, meddig harcolunk valamiért, amiben mi magunk sem vagyunk biztosak…bíztatást pedig nem kapunk…
De ez nem sikerült.
Te még mindig szingli vagy, lehet hogy az is maradsz… lehet hogy nem vagy az a párkapcsolat-alkat…
Vagy az is megeshet, hogy csak ketten nem ugyanazt várjuk el egy kapcsolattól…
Pár kapcsolat vagy párkapcsolat… mindkettőnek megvannak a maga előnyei, és hátrányai is…
Pár kapcsolat: érdekes embereket lehet megismerni, lehet barátságokat kötni, lehet szexelni következmények nélkül. Megmaradunk a megszokott ritmusoknál, éljük a megszokott életünket…
Párkapcsolat: sokkal nehezebb dolog. Minden tettünknek súlya és következménye van. A régi kapcsolatok helyébe más valami, valami új dolog lép. Valaki új. A biztos emberek-barátok mellé egy új embert állítunk, valakivel összekötjük az életünket-ezzel együtt pedig elfogadjuk sebezhetőségünket, ami még nehezebbé teszi a dolgot.
Ez az érzés jöhet könnyen, és jöhet „aljas” módon beférkőzve életünkbe…
Egy valamit én is elfelejtettem… egy kapcsolat nem lehet börtön, hisz azt szeretnénk, ha az a másik ember boldog lenne mellettünk… és arról, hogy mi milyen kompromisszumokra vagyunk képesek, mennyi tudunk engedni az eddig megszokott dolgainkból az ő boldogságáért…
Máig nem tudom megmondani valaha éreztem-e szerelmet, nem merném azt állítani, hogy igen. De idővel fontossá, és első emberré váltál. Meghatároztad gondolataimat, és még bizonyos tetteimet is. Sok mindenhez, amire rászántam magam, erőt adott hogy ott van valaki, valahol. De ez számomra így van rendjén.
Még mindig nem tudom hogy melyik út a könnyebb: a könnyebb élvezetek tengerével tarkított, vagy a nehezebb, következményekkel járó… aminek a végén majd talán találok valamit… valamikor…
Most minden olyan zavaros…
…annyi mindent szeretnék még elmondani… annyi mindent szeretnék még kérdezni… annyi minden szeretnék még átélni…

Kínos csend...

Tegnap lementem este Gáborhoz.
Felhívtam megint az egyik közös ismerősünket, és mondtam hogy megpróbálom elérni Gábort, 9 körül lemegyek hozzá, és majd csengetek... (ő mondta hogy menjek ozzá bármikor, neki ez természetes...nekem még mindig nem...)
Gábor írt egy sms-t újra érdekes módon 8:40 körül hogy otthon van, menjek le ha még van kedvem...
Lementem, és elmondtam neki mindazt amit gondolok...
Megint beleegyezés-megértés...

Azóta pedig kínos csend...

Azt hiszem ez minden kimondott és kimondatlan kérdésemet megválaszolja...

A.

Egyre nehezebb...

Egyre nehezebben mennek a dolgok Gáborral...
Egy bűvös -és már számomra gyűlöletes- szó miatt: majd...
Majd hívlak, majd holnap, ma később...
Barátság és szerelem...
Mi a sorrend a 2 között?
Karácsonyi találkozónk elmaradt az első megbeszélt napon, mert muterja feljött és nála aludt. Másnapra áttetük. Másnap délután sms, hogy nála alszik egy barátnője, majd holnap...Akkor ezt megbeszéltem vele hogy ez nekem nagyon szarul esik, úgy tűnt, hogy értette miről beszélek, de most az egész kezdődik előlről.
Tegnap este kaptam tőle sms-t, és megbeszéltük hogy ma lemegyek hozzá és ott alszok. Délután 2 előtt telefon, és mondja hogy kb. még alszik 2 órát és csörög ha felkelt. Hagytam hogy aludjon ezért csak 3 óra múlva hívtal fel, hogy akkor megyek...
Vagyis csak hívtam volna. Ki volt kapcsolva. Csörögtem egy haverjának hogy nem tudja-e a másik számát.
Érdekes módon pár perc múlva csörög a telefon: magántelefonszám.
Ő volt az, hogy kint van valami ismerőseinél hogy boldog új évet kívánjon nekik.
Csak egy pár kérdés: a múltkor amikor szintén lemerült a telefonja, akkor nem tudta fejből a számom...most hirtelen megtanulta?
És miért megint én vagyok az akinek várnia kell?
Miért nem volt benne legalább annyi, hogy felhívjon amikor felkelt, hogy elmegyek a haverjaimhoz, nem biztos hgy tudunk ma találkozni...
Ennek is az lesz a vége, hogy majd amikor mindezt meg akarom beszélni, akkr jön a megszokott mondat:
"Ne haragudj, közbejött az egész, pedig semmi kedvem nem volt az egészhez. Tudod, hogy fontos vagy nekem baby."


Fontos vagyok neki. Nagyon sok mindent mondhat az ember, csak éppen teljesen "hihetetlen" már az egész, hisz mindazokból a sorrendekből amit felállít, nem ezt szűröm le.

Nem biztos, hogy akarom folytatni ezt az egészet...