Félemem...

…elnyel a sötétsége. Éjszín köntösét rám borítja, és magához ölel…
…megrémít…nehezen jönnek a szavak…el-elcsukló hangom magamba fojtom… egyre közelebb húzz magához… átadom neki magam… átjárja testem és lelkem legmélyebb bugyrait is… beleborzongok a sötétségbe…
A kétség, a félreértés, a ki nem mondott szavak súlya nehezedik vállamra… olyan teher ez, mit halandó ember nem képes elviselni… nem erre teremtettünk…
Hol van már gyermeki énünk, mely kacagva fogadta a világ által kirótt terheket?
…akkor még nem foghattuk fel ezek súlyát, akkor még nem ismertük ezeknek a szavaknak a jelentését, nem éreztük súlyukat…
De a világ halad előre, és mi is felnövünk. A szerzett tapasztalatok, az eltelt évek, a megélt dolgok tesznek mindazzá, amik vagyunk. Visszasírjuk tudatlan gyermek-énünket.
Kiáltani tudnék a fájdalomtól… a félelemtől, hogy elveszítem az élet egyetlen biztos pontját… Téged…
Téged, aki mellett nyugalomra leltem, aki mellett önfeledten nevettem órákon át, aki átölelt, amikor sírtam, a támaszt nyújtott akkor, amikor úgy éreztem, hogy összeroppanok a kín alatt… téged, aki mellett felnőttem…
Milyen furcsa? Nehéz elfogadni a fájdalmat, pedig a boldogságra csak a fájdalom árán van lehetőség.
Azonban a fájdalom csak egy akadály, amit magunknak kell elgörgetni az útból, hogy tovább is a boldogság ösvényén sétálhassunk…
Hiszem, hogy boldog vagy…
Hiszem, hogy boldog vagyok…
Hiszem, hogy nem Te és Én van, hanem Mi…
Hiszem, hogy mellettem a szemedbe nézve a boldog gyermeki kacajt láthatom felcsillani, a félelem sötét leple alatt…
Hiszem, hogy melletted Te is ezt a gyermeki kacajt láthatod csillogni az én szememben…

Láss e gyászos fekete lepel mögé! Lásd meg magadban és bennem a gyermeket! Lásd meg a boldogságot, amit átélhetek melletted nap, mint nap…
Bízz meg bennem…
Higgy abban, hogy le tudjuk győzni legnagyobb ellenségünket, Önmagunkat…
Fogd meg a kezem, és érezd, hogy átjár a szeretetem melegsége, és fénye… Ez a fény, úgy érzem, képes lehet elűzni a félelem és kétségbeesés fekete fátylát…