Gondolatok egy buta vasárnap hajnalon...

Hatalmas buli, tomboló emberek, fékezhetetlen jókedv…
Kinézek a városra…
És újra az a „mocskos” érzés kerít hatalmába…
"A magány az nem az, ami körülvesz, hanem az, ami hiányzik - itt belül."

Újabb hosszú szünet után írok.
Egy szerelem után…
Életemben először úgy érzem, hogy ha ez (volt) a szerelem, akkor ez most esett meg velem.
Úgy éreztem találtam valakit. Valakit, akitől azt akartam, hogy sorsomnak alkatrésze legyen, és fordítva.
Mi dönti el, hogy két ember között mikor szakad meg a titkos láthatatlan kötelék?
Egyáltalán elszakadhat-e, ha tényleg létezik?
Vagy csak eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy az egész nem éri meg a harcot?
A harcot, amelyet önmagunkkal kell megvívnunk azért, mert valaki „betolakodik” a megszokott életünkbe, életvitelünkbe.
Mindannyian szeretethiányban szenvedünk, és egy kapcsolatot képesek vagyunk arra „használni”, hogy saját szükségleteinket elégítsük ki, Eközben pedig megfeledkezünk arról, hogy az a bizonyos másik, aki szeret minket, aki törődik velünk, akinek fontosak vagyunk…talán ő is csak egy kis szeretetre vágyik…tőlünk.
Mint már annyiszor írtam régebben, gyarló emberi mivoltunkból fakad önzőségünk. És sajnos talán ebből kifolyólag lehet, hogy olyan, hogy „önzetlen szeretet” nem is létezik?
Óriási sebeket szereztem ezzel az elválással.
Valaki, akinek még ha rövid ideig is, de az életének része vagy, egyszer csak úgy dönt, hogy még sincs rád szüksége. Nem is sejtve, hogy ezzel a tettével, nem csak a belé vetett hited ingatja meg, hanem a saját magadba vetettet is. Önérzetünk csorbul… És vajon mikor jön el az az alkalom, amikor ez már nem csak csorbulás lesz, hanem teljes egészében egy abnormális, elkorcsosodott önérzet, személyiség fogja vezérelni tetteinket?
Talán ez az elkorcsosodott személyiség vezet el odáig, hogy egy hónappal elválásunk után is, még mindig haragszok. Az elején persze rá haragudtam, miatta szorult görcsbe a gyomrom minden este, amikor egyedül voltam a lakásban. Ma pedig már magamra. Azért mert nem állhatok ki egy hegy tetejére, és ordíthatom el magam, hogy mennyire fáj, mi az amit érzek, és mik azok a szép emlékek amik még mindig görcsbe rántják a testem ha meglátom. De erősnek kell lennünk. A mai világban mindenki ezt várja el tőlünk. Nem tűnhetünk gyengének, törékenynek, esetlennek. Furcsa, elvégre is emberek vagyunk, érző lények. S ennek ez az ára…

Végül egy számomra ismeretlen ember gondolatait idézném.

Kibaszott szar
Magasról szart a kapcsolatunkra.
Úgy hiszem, számára ez olyan volt mint egy elveszett hajó, és ő ebből egy idő után érzelmileg menekülni kezdett. De ez egy csendes változás volt…
Egyszerűen nem illetem az édes kis világának édes kis képébe…

Hát persze
Amikor egy pasi soha sem (!) beszél arról hogy mi zavarja, vagy hogy mit érez, akkor hogyan várják el tőlem hogy mindent tudjak vele kapcsolatban?
Hát persze, hogy félreértettem dolgokat. Ez elkerülhetetlen.
Még csak nem is tett semmit a félreértések ellen, hogy kijavítsa őket. Általában elkerülte azt, hogy beszéljünk a dolgokról.
Olyan volt, mintha hagyta volna hogy azt higgyem amit csak hinni akarok. – őt ez már többé nem zavarja…